Kárpátaljai úti beszámoló


Először vettünk részt VÁKE szervezésű buszos kiránduláson. 2017. október 20-23. között Kárpátaljai Püspöki Székhely-látogatáson voltunk. Házas csoportunk tagjai mind jelentkeztek és minket is kedvesen hívtak. Eddig még nem jártunk Kárpátalján. A helyi kalauzunkat, a Magyar Örökség-díjjal kitüntetett Popovics Bélát már többen ismerték és csak szuperlatívuszokban beszéltek róla. Mély benyomást tett ránk, ahogy a nehézségeik ellenére minden helyzetben lelkesedéssel, optimizmussal, tele tervekkel előre nézve éli meg a szórvány magyarság nem éppen könnyű hétköznapjait. A lelkesítő szavai és életbölcsessége szinte egy lelkigyakorlattal ért fel.

A történelmi helyszínek, események bemutatásakor Béla sziporkázott, ahogy a helyszínek, dátumok, szereplők, adatok megelevenedtek. Minden mindennel összefüggött, egyszerre ismerhettük meg a helyszíneket, az itt élő embereket, az eseményeket a történelem, irodalom, festészet, építészet, földrajz, a zene, a politika szempontjából. A fontos dolgok többször is előkerültek más és más összefüggésben és nagyszerű volt ilyen megközelítéssel megismerkedni Kárpátalja múltjával, jelenével. Élményekben gazdag vezetést kaptunk.

Az első élményként a Munkácsi várat tekintettük meg, amely 68 m magasságban lévő várhegyen emelkedik a város síkja fölé. Távolról is impozáns látvány. Itt ismerkedtünk meg először az új mértékegységekkel: csak 300 méter… Erre a későbbi helyszíneken is nagy derültség közepette hivatkozott Béla. Láttuk a várfal magasságában nyíló ablaksort, melyek egyike mögött a nyelvújító Kazinczy Ferenc töltötte 7 éves várfogságának utolsó évét. A vár kápolnájában esküdött meg Thököly Imre és Zrínyi Ilona. 2008-ban került vissza helyére a Millennium-kor emelt, majd 1924-ben a csehek által eltávolított emlékoszlop és turulmadár, Pákh Imre adományából. Béla itt is személyes élményt osztott meg, amikor azt mesélte el, hogy évekkel azelőtt egy 30-as években emelt keresztút oszlopán azt a „jövendölést” olvasta, hogy „amikor majd a Turul újra leszáll a munkácsi várra”. És a jóslat beteljesedett. Számos alkalommal tapasztalhattuk meg, hogy az ott élő emberek a hétköznapokban lehetetlennek tűnő dolgokat álmodnak meg, és a nehézségeken, kishitűségen felemelkedve megvalósítják álmaikat. Így készült el Kendereskén a Feszty-körkép emlékhelye, a vereckei honfoglalási emlékmű, a Szolyvai Emlékpark.

Másnap először Kendereskén jártunk, azon a domboldalon, ahol Feszty Árpád és barátai elkészítették két nyár alatt a körkép vázlatait. Mindez Popovics Béla lelkesedésének köszönhető, aki felkutatta és megkereste, hogy hol lehet a helyszín. Barátaival emlékhelyet hozott létre, ahol látható a körkép gránitba vésett kicsinyített képe, mögötte a teljes panorámával. Minden hegy és dombocska megegyezik. Csodálatos volt!

A vereckei hágón egy Csepelről érkezett zarándokcsoporttal találkoztunk. Együtt koszorúztuk meg a honfoglalási emlékművet. Felejthetetlen marad Béla vers szavalása és a közösen énekelt himnuszok.
Ezt követően a Magyar Királyi Honvédség a 2. világháború előtt Árpád-vonal néven kiépített védelmi vonalának látogatható részét, alagútjait jártuk be. Felsőgerebenben bográcsban főtt ebéddel vártak a helybéli asszonyok.

Már sötétben és esőben értünk a Szolyvai Emlékparkhoz. 1944 őszén a bevonuló szovjet csapatok nyomában érkező belügyi egységek a magyarok és németek által lakott településekről minden 18 és 50 év közötti férfit összeszedtek, több mint 40 ezer embert, és a Szolyván kialakított ideiglenes gyűjtőlágerbe zárták őket. Az embertelen bánásmód, az áldatlan körülmények, és járványos betegségek miatt több ezren lelték itt halálukat. 1944 ősze ily módon vált kárpátaljai magyar holokauszttá, Szolyvát pedig a koncentrációs táborba zárt foglyok szenvedése magyar golgotává avatta. Minden családban voltak halottak. Ezt a népirtást sokáig elhallgatták. A siratófalra községenként vésték föl az áldozatokat. Megrendítő élmény volt a hosszú névsorok előtt állni. A történtekről egy regény és abból készült monodráma is elérhető (Nagy Zoltán Mihály: A sátán fattya - https://www.youtube.com/watch?v=zxpzvSVjEK0 – Popovics Béla ajánlotta nekünk. Nézzétek meg.

Vasárnap szentmise után az ungvári várat tekintettük meg. Városnézés következett: megnéztük a görög katolikus székesegyházát és püspöki palotát, a várat, Európa leghosszabb, 3 km hosszú hársfa sorát az Ung partján. A görög katolikus püspökséget székhelyét Mária Terézia helyezte át Munkácsról Ungvárra 1775-ben.

Láttuk a gerényi görög katolikus templomot, melyet páratlan művészi értékű freskók díszítenek. 1360 körül festették, mégpedig egységes ikonográfiai rendszer szerint. Különleges élmény volt.
(Gerény, görögkatolikus templom: http://www.temple-tour.eu/ro/gereny/60 érdemes utána nézni.)
Két este is találkoztunk a karitász munkatársaival és Popovics Béla feleségével, Mártival, aki a püspökségen dolgozik. Rajtuk keresztül helyi viszonyokat személyesebben is megismerhettük. Majnek püspök atya váratlan betegsége a vele való személyes találkozást nem tette lehetővé. (Imádkozzunk érte.) Nagy örömmel adhattuk át a városmajori közösség, a zarándoklaton résztvevők a munkácsi karitásznak szóló adományait: a tintasugaras nyomatót, a mobil hangosítást, könyveket, magyar nyelvű mesefilmeket és pénzbeli adományt, gyógyszereket, ki mit tudott adni. Az anyagi segítség lehetőséget ad arra, hogy a helyi karitász szerény jövedelmet, megélhetést biztosíthasson munkatársainak, akik széles igényeket elégítenek ki. A szolidaritás magyarországi megnyilvánulása hatalmas tartást, összetartozás élményt ad a munkában résztvevőknek és a karitász látókörébe került és támogatott rászorulóknak.

Hétfőn Munkácson maradtunk, a busz meghibásodása miatt nem utazhattunk a tervek szerint Nagyszőlősre. Kinti magyar barátaink már délutánra szereztek másik buszt, ami a határig elvitt bennünket. Így az eső ellenére a Latorca partján sétálva megnéztünk a Szent Miklós-kolostort, amit nem adtak vissza a görög katolikus egyháznak. Majd a munkácsi karitászt látogattuk meg. Megismertük azt a kicsi házat, ahonnan ellátják a környéken a rászorulókat, felekezetre, nemzetiségre való tekintet nélkül.

Nagyon fontos célt sikerült teljesítenünk, amit Béla többször is aláhúzott. A határoktól felszabdalt magyarság összetartozik, közös a múltunk, a jövőt is csak együtt, egymással szolidárisan tudjuk építeni. Mindenkinek megvan a maga feladata és környezete, ahol az egyéni küldetésünket fel kell ismerni és be kell teljesíteni.

Várnak minket a kárpátaljaiak. Az anyaországiak látogatása erőt adnak nekik, hogy nincsenek elfeledve. A háború 1500 km-re van, nem kell félni. (Nehézség, hogy útlevelet kell csináltatni és nehéz átjutni a határon, furcsa a sok cirill betű, bonyolultabbnak tűnik a tájékozódás, de cserébe szépséges látnivalókat kapunk, élményeket, és ha a helyiek szolgáltatásait vesszük igénybe, segíthetünk is.)


Zemlényi Zoli és Lívia
Budapest, 2017. november 14.

vissza a beszámolóhoz >>