Zoltán atya utolsó plébánosi miséje - 2020. július 31.

 


Csak állt az oltárnál. Méltósággal, szelíd mosollyal és rendületlenül fogadta a szinte időtlenné váló tapsot. Szó szerint: felemelő volt. Felemelt - minket, akik utolsó plébánosi szentmiséjére érkeztünk, július 31-én, és őt is, aki 53 év után vonul vissza városmajori papi és több évtizedes plébánosi szolgálatából.

Pedig Zoltán atya sosem szerette, ha őt ünneplik. Alkalmanként még amolyan "zoltánatyás" kézlegyintéssel le is intette az ő szerénységéért, hitelességéért lelkesedő híveket, mint egy karmester, akinek minden csuklómozdulata egy pillanat alatt összhangba rántja a hangolás kavalkádjába alámerült zenekart, azt üzenve, hogy „ugyan, hagyjuk már ezt, nem érdemlem én ezt meg”, amibe még valamiféle szigor is vegyült: „ne komolytalankodjunk már holmi sztárkultuszozással”.

Ámde mintha az évtizedek kerek évfordulós ünneplései - születésnapjainak és papi mérföldköveinek alkalmaikor - idővel megpuhították volna Zoltán atyát. Különösen a kismiséken, amikor a gyerekek őt ünneplő örömének már nem lehetett ellenállni. Amikor például egy ilyen ünneplésen, évekkel ezelőtt, csak állt Zoltán atya, az embernyi méretű, hatalmas rúdnyi csokoládéval, a kisministránsok és a több tucat kismisés gyerek és szüleik szűnni nem akaró ovációját hallgatva. Talán akkor jött rá, hogy ideje belátnia: „ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak megszólalni”.

...És egyáltalán nem véletlen, hogy a gyerekek rajongásssal szeretik őt. Aki elég közelről figyelte meg Zoltán atyát, azt láthatta, hogy a gyerekek egyszerűen felvillanyozzák őt: sugárzó, önfeledt öröm ül az arcára, ha gyermeket lát. Ha az evangéliumi verseket megtestesítő embereket keresnénk, Zoltán atya megkérdőjelezhetetlenül a leghitelesebben eleveníti meg és húsvér valósággá teszi a Mk 10,14 igéjét, „engedjétek hozzám a kicsinyeket”. Zoltán atya kicsinyek iránti szeretetéből áradt az evangélium, hogy hiszen úgy kell fogadnunk az Isten országát, mint ők. „Azután megölelte, és kezét rájuk téve megáldotta őket”. Egy anyuka mesélte, hogy amikor megkérdezte a kisgyermekét, miért szeret a kismisére járni, azt felelte: „azért, hogy ott állhassak a gyertyával, amikor Zoltán atya felolvassa az evangéliumot, és közben a kezét a vállamra teszi és átölel”. De Zoltán atya varázsa különleges hatványozódást kapott humora által is. Aki látta farsangi megjelenéseit, pl. mint Szundi, a törpe, bányászsipkával és lámpával kezében, annak gondok közt is mosolyra görbül a szája, ha eszébe jut. Teljesen helyénvaló, ha a legprofibb szakikra használt fordulattal jellemezzük Zoltán atyát: „nem ma kezdte...”. A kismisék hőskorától kezdve több generáció (és közben szüleik) számára tudta emlékezetessé tenni Jézus szavait, egyszerű, átélhető, lényeglátó példákkal. A kilencvenes évek elejétől pedig évről évre több, egyes években nyaranta már száznyi gyermeket vitt Kövesdy Zsoltival gyerektáborba.

A példaadó élet másik oldala, ahogyan Zoltán atya állhatatossága és komolysága évtizedeken keresztül megérintett minden hívőt az adventi és nagyböjti reggeli zsolozsmákon. Majd pedig a türelemmel viselt szenvedés példája, amikor lábának romló állapotával együtt is zokszó nélkül teljesitette kötelezettségeit és "panaszmentesen" kerülte, hogy bárkinek terhére legyen, sőt, még inkább azt érezhetjük, hogy mintha ő ezzel vállalna szolidaritást más szenvedőkkel. Különleges üzenet-értéket kapott Zoltán atya áldozatvállalása a 2019-es szombathelyi püspökiszékhely-zarándoklaton, amikor az utolsó, gyilkosságba torkolló éjszakai üldözés valós eseményeit követő Brenner János keresztúton a rábakethelyi templomtól a gyilkosság helyszínéig tartó keresztutat tette meg Zoltán atya fájós lábbal, a 40 fokos hőségben, a végén már az aszfaltúton a szenvedés tudatos hordozásával - ahogy Brenner János is követte az Urat a Golgota tudatos vállalásában.

Csak állt az oltárnál. Méltósággal, szelíd mosollyal és rendületlenül fogadta a szinte időtlenné váló tapsot. Felemelő volt, ahogy egy lélekkel együtt énekelte a templomot betöltő közösség: "forditsa az Úr az Ő orcáját Rád!".

Természetesen Zoltán atya nem hazudtolta meg magát, alázatosságát, lelkipásztorságát és eredeti (ezúttal is ráadásul üdvösségszerző) humorát sem: felszólított minket, hogy ki-ki ahányszor összeütötte tenyerét, annyi Üdvözlégyet mondjon el. Így tette az elmúló közösségi ünnepet a jövő személyes imaéletének részévé. (Ad rem: ha ott voltál és tapsoltál - elkezdted.már? Ha nem voltál ott, de tapsoltál volna - te is elkezdheted...)Nagy öröm, hogy Zoltán atya ezt az utolsó szentmisét és utána a fogadást szép élményként élte meg. Kívánjuk, hogy ez adjon neki biztatást arra, hogy bátran merje ápolni a baráti, lelki, lelkipásztori kapcsolatait a majoriakkal, és számunkra is, hogy keressük és szeressük őt.

Kívánjuk, hogy legyen sok-sok alkalma a gyermekekkel való örömteli találkozásban - és ne csak a kicsi gyermekekkel, hanem a nagyobb korosztályúakkal is, mint ahogyan a fogadáskor július 31-én.

Záróakkord: amikor este a sok-sok találkozás után a Mária-szobor tövében együtt ültünk Zoltán atyával, került bor is. Valaki észrevette és találóan meg is jegyezte, hogy Zoltán atya mellett éppen 12-en vagyunk. A legkisebb éppen a mi kis 7 éves Rituskánk volt, aki búcsúzáskor boldogan ölelte át Zoltán atya nyakát és adott neki két búcsúpuszit.

(Kövesdy Tamás)



Képgalériák:
Almási Cecília képei
Grynaeus András képei



A szentmise itt látható:
https://youtu.be/O0VNhxpt5ng