Egy plébániai tábori beszámoló - 2021
(Juhász András)

“... hogy örömötök teljes legyen” [Jn15, 11]

Ez a mottó fogadott kiragasztva az előadótér falára 2021 július 24-én kora délután, mikor a regisztráció és egy villámebéd után körüljártam a tábor területét. Amikor először megláttam, nem is sejtettem, milyen mértékben váltja valóra a Jóisten röpke hat napnyi tábori életünkben ezt a mondatrészt Jézus búcsúbeszédéből.

Jézus az utolsó vacsora estéjén vigasztal ezekkel a szavakkal, egy bekövetkező szomorú esemény, kínszenvedése és kereszthalála előtt. Most, 2021 nyarán elénk sietett vigasztalni majd másfél év szomorúság, bezártság, magány, szorongás, vagy akár veszteség után.

Mert jóságos az Úr, és “... megvigasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is meg tudjunk vigasztalni másokat bármilyen nyomorúságban, annak a vigasztalásnak az erejében, amellyel Isten vigasztal minket” [2Kor1,4[.

A koronavírus-járvány az elmúlt időben letarolta, lecsupaszította plébániai közösségeink szépen virágzó kertjeit. A meglazult kapcsolatok újraszövésének idén még inkább kitüntetett helyévé, eseményévé vált a plébániai tábor, amelynek fő szervezői feladatait, a Városmajori Katolikus Egyesület szárnyai alatt, plébániánk egyik lelkes fiatal házaspárja, Opor Károly és Halmi Erzsébet vállalták.

S nem elég, hogy a járvány miatt csak későn, május környékén tudtak nekilátni a szervezésnek, a segítők felkutatásának, pár héttel a kezdés előtt a kiszemelt táborhelyszín visszamondta a foglalást. Valaki mégsem szeretné, hogy létrejöjjön a tábor?

Egy hét bizonytalanság után végül felbukkant egy lehetséges helyszín, a Soproni Ifjúsági Tábor, amely pont szabad volt a meghirdetett időpontra, és a szervezők személyes bejárása alapján is szimpatusnak tűnt. S minderre megerősítő választ adott az aznapi ige, amelyet a bejárás napján olvasott az Egyház a Teremtés könyvéből: “Isten majd meglátogat benneteket és visszavezet ebből az országból arra a földre, amelyet Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak esküvel megígért” [Ter50, 24].

Kitüntetett és játékos figyelemmel kísérte tehát a Gondviselés az idei tábort. Ez a figyelem megnyilvánult abban is, hogy idén nem egy, hanem mindjárt három lelki vezetője volt a tábornak: Riesz Domonkos, plébániánk frissen szentelt papja (Doma), papnövendék testvére, Riesz Benedek (Beni) és egy növendéktársa, Faragó András. Három, egymást jól ismerő, jól összeszokott barát - mint egy triumvirátus vitték a napi gondolatébresztő előadásokat, vagy inkább: jól összefűzött gondolatmorzsák megosztásának finom koreográfiáját láthattuk, hallhattuk tőlük nap mint nap. S mindezt áthatotta az a mély bizonyosságból fakadó öröm, amellyel bevontak minket, táborlakókat. Mély bizonyosság, hogy az Isten kitüntetett, szenvedélyes szeretettel szeret minket és keresi a velünk, teremtményeivel való találkozást.

S hol találkozhatunk vele? Számtalan formában engedte magát megmutatni: a napi szentmisében, reggeli és esti zsolozsmában, a gondolatébresztő előadásokban, a kiscsoportos megosztásokban, közbenjáró imával kísért szentségimádásban, de éppúgy a gyerekek játékának távoli zajában, a magányos elvonulások csendjében, a szellő lágy fuvallatában, amely mindannyiszor megmozgatta a soproni erdő lombját körülöttünk, a közös játékban vagy táncban, a közösségben felszakadó nevetésben vagy társunk elcsukló, elérzékenyült hangjában, a felszabaduló könnyekben, amellyel kimosta a bánatot szívünkből, hogy betölthesse valami nagyon mással.

Minden nap újabb kérdéseket szegezett nekünk, amelyek segítettek közelebb vinni mind önmagunkhoz az egyéni elmélkedésekben, mind társainkhoz a csoporos beszélgetésekben, megosztásokban.

A lelki programot vezető fiatal hármason felül sokat jelentett Lojzi atya jelenléte, és az az atyai figyelem, amellyel nemcsak három fiatal “kollégáját” kísérte vagy bátorította, hanem amellyel minket is megajándékozott, minden nap más csoport beszélgetéseibe kapcsolódva be.

Nagy adomány, hogy Zoltán atya is meglepett egy napos látogatásával, hogy odagyűljünk köré, mint a régi nyáj bárányai.

A tábor pedig méltán rászolgált a mindenkit magába foglaló “plébániai jelzőre”: gyermek, fiatal, családos és - hogy Zoltán atyát idézzem - “régebb óta fiatal” is megtalálta helyét, emberét, örömét a tábor nagy közösségében. A pesztrák különösen áldozatos munkával, ötletek gazdag tárházával, fáradhatatlan lelkesedéssel és örömmel vetették bele magukat a feladatba, hogy bevonják és teljes értékű résztvevőkké tegyék gyermekeinket - az utolsó esti tábortűz programja összegzését adták mindennek.

Pontos napi programot és élménybeszámolót talán nem is lehet írni, mert hiszen közel 180-an megfordultunk a táborban, megannyi apró különböző élményekkel, találkozásokkal, beszélgetésekkel. Mégis hiszem, vallom, mert láttam, láttuk, és tanúi vagyunk mindannyian, mi résztvevők annak a tábori mottóból beteljesedett nagy, közös örömnek, mely belengte, áthatotta az idei tábort és a mélyben nyomott hagyott mindannyiunk lelkén. Egy Isten alakú nyomot.